Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vadász-história a közelmúltból

Mert minden ezen a világon, a halandók, a lelketlen állatok, a tárgyak, de még az istenek is, csak addig él, amíg emlékeznek rájuk a lélekkel megáldottak; ezért jegyeztessék most fel a Vadászok Szövetsége története, hogy élhessenek ők örökké, amíg lesz, aki e sorokat elolvassa! És mivel minden krónikának kell kezdődnie valahol, ezért indíttassék ez a történet a közeli múltból, nem sokkal az utáni időkből, hogy a sziklaöbliek nagy armadája partra szállt Távolrévnél, és furcsa-kényszeredett tárgyalásaival bevégezte egy már régóta haldokló rendszer agóniáját. A történetünk helyszíne Corvus földje, Távolrév városa. Nem kívánok hosszabban mesélni ezekről; mert aki ismeri, az úgyis tudni fogja, hogy miről szólok, aki meg nem ismeri, az hallgassa úgy a Vadászok történetét, mint az öregek meséjét a tűz mellett, téli estéken, tengeri törés közben. Ezen kivételes társaság története így is élvezetes lészen, ezt megígérhetem…

Az egykoron rejtőzködő életet élő, főképpen az önnön dolgai és szabályai felé forduló klán vezére Vitor Mordon úr vala ezekben az időkben. A Vadászok Szövetsége egy volt Távolrév számtalan kisebb-nagyobb társasága, klánja, csapata közül. Szakmai berkekben már jó hírnevet és megbecsülést szereztek maguknak a derék fejvadászok: diszkrét, gyors, pontos munkájukra szép volt a kereslet. A lakhelyük a városon kívül, egy elhagyatottnak tűnő kastélyromban volt, de aki abban a különleges helyzetbe került, hogy járhatott a kastély falain belül, és élve elhagyhatta azt, tudhatta, micsoda élet is zajlott ott. Barlangfürdő és borospince szolgálta a Vadászok kényelmét, a rom alatti titkos kazamatákban pedig a klán legveszedelmesebb gyilkosai, az Éjvadászok tartották gyakorlataikat, a klán méregmestere kevergette halálos főzeteit, valamint itt kapott helyet a kínzókamra is. Vívóterem és külső gyakorlótér, kert és temető, a küzdelem és a mindennapok helyszínei mind a Vadászok rendelkezésére állottak. A klánvezér a kastélyrom tornyában, a Vadászbástyában lakozott, és itt tartották a már előrehaladott ismeretekkel rendelkező, régebbi tagok gyakorlatait is.

Persze, a Vadászok Szövetsége tagjának lenni nem csak lehetőségeket és kalandokat jelentett, hanem kötelezettségeket is. Aki egyszer a klán tagja lett, az már többé onnan nem távozhatott, csak a halál révén. Aki megszegte ezt a szabályt, arról a klán hű tagjai gondoskodának, hogy ne várassa sokáig a kaszás. Tették ezt akár annak az árán is, ha jómaguk veszélybe kerültek emiatt. Mert a szabályok azért hozattak, hogy betartassanak… Zewir yd Agron, a klán fegyvermestere is egy renegátot segített éppen hozzá, hogy a Vadászok végső szabályát betartsa, és a halála révén távozzon a klánból, amikor felbukkant az egyik távolrévi rendfenntartó erő, a Királyi Gárda, egy osztaga, Wylned Slinn hadnaggyal az élen. Jegyezd meg, nyájas olvasó, a klánt és a tiszt nevét; ekkor még senki nem sejtette volna, de a későbbiekben baljós események egész láncolatát indított el ez a kicsiny affér. Zewir yd Agron minden esetre harcba szállt a gárdistákkal, és ebben támogatta a rejtetten vele tartó párja, Oura Th`Syllahhe. A két remek harcos komoly sérüléseket okozott a gárdistáknak, Zewir yd Agron magát Wylned Slinnt is súlyosan megsebesítette, és az összetűzés végén akadálytalanul távozhattak.

Mert a magányos Vadász nem vadász. A vadászat csapatmunka… Ahogyan az egyénnek, úgy a társaságoknak is. A Vadászok Szövetsége egy, a régebbi évekből származó egyezmény értelmében a Globalis Exescitus – Falka, és a Fekete Özvegyek klánokkal állott szövetségi megállapodásban ez idő tájt.

A sziklaöbli hadak megjelenése okozta megrázkódtatás elsöpörte a helytartóság hatalmát és az Invictusok uralmának a maradékát is. Távolrév népe és klánjai valami mást akartak immáron. A klánok vezetőinek bölcs megbeszélésein kirajzolódott egy új vezetési rendszer: a Szenátus képe. Az első szenátusi választásokon a Vadászok Szövetsége az akkori vezérét, Vitor Mordon urat indította az Árnyas Erdő 2. szavazókörzetében, ahol a veterán mestervadásznak sikerült is elnyernie a mandátumot. Ez volt az első alkalom, hogy a Vadászok bármely tagja olyan funkciót vállalt fel, amely azzal járt, hogy ki kellett lépniük az árnyékból, és legalább részben meg kellett mutatkozniuk a város szeme előtt. Abban a korban és abban a közhangulatban ez nem látszott problémának: mindenki azt várta, hogy a szenátus majd valami újat hoz a város életébe, és végre Távolrév népe közvetlenebbül is gyakorolhatja a hatalmat. Távolrév népe, amelynek a Vadászok Szövetsége is része, sőt, egyre fontosabb, jelentékenyebb, és befolyásosabb része lett. Mivel a már igen öreg és megrokkant egészségű mestervadász hamarosan elhalálozott – ez is ritkaság egy fejvadász életében, hogy természetes halállal haljon meg – ezért a helyét a klán egyik magitora, Hamtor Kouf vette át a szenátusban. A klán vezére pedig Samuel de Layola, a ritka képességekkel megáldott gnóm lett.

Ezekben az időkben a Vadászok egyre inkább elhagyták az árnyékban való rejtőzködést, egy egyre kijjebb és kijjebb jöttek a napfényre, az ismertségbe. Igaz, ebben sokat számított az is, hogy a klán régi szövetségese, a Globalis Exescitus – Falka szintén egyre magasabbra jutott a távolrévi hatalmi játszmákban; és az ifjú vezérüknek, Aidan Scorpionénak még nagyratörőbb tervei voltak. Márpedig legyél te bármilyen erős önmagadban, minél nagyratörőbbek a terveid, annál inkább külső támaszra van szükséged. Erős támaszra. És a Vadászok erősek voltak, határozottak voltak – és készen álltak együttműködni a Falkával, ameddig az őket is a kívánt irányba viszi magával. Samuel de Layola aktív résztvevője volt valamennyi, a külső területek sorsát érintő klánközi megbeszélésnek; Hamtor Kouf pedig szorgalmasan végezte a dolgát a szenátusban, a Távolrévi Katonai Krónika még interjút is közölt vele.

Az Érkezés 505. évében, Távolrév környékén tapasztalt szörny-kirajzás nem volt komolyabb hatással a Vadászokra, bár a területük a szörnyek által is bebarangolt erdőben helyezkedik el; de a remek védelmi rendszerük és harcosaik felkészültsége megóvta őket a komolyabb gondoktól. Mindössze két tag, Zewir yd Agron és Moilia Goatleaf találkoztak szörnyekkel; az előbbi diadalmaskodott felettük egy kisebb csapat tagjaként, az utóbbi pedig túljárt az eszükön, és sikeresen meglógott előlük. A fegyvermesternek utóbb kis vitája támadt a csapatával, a trófea fölött, amiben sajnálatosan alulmaradt a túlnyomó fölénnyel szemben; de nem adta olcsón az igazát, nagy erőfölényben levő ellenfelei is örökké viselni fogják, hogy ellent mertek mondani egy Vadásznak.

A várost sújtó következő csapás, a Zúgó-folyó addig sosem látott, hatalmas áradása sem érintette a klánt, akár azt is megtehették volna, hogy teljesen távol tartják magukat az eseményektől. Tehették volna, de nem tették. Amikor a távolrévi szenátus segítségért fordult az Árnyas erdő klánjaihoz, egy, a város számára létfontosságú mész-szállítmány kísérése ügyében, a Vadászok Szövetsége habozás nélkül csatlakozott a csapathoz, hogy életük kockáztatásával elhozzák az anyagot. Hamtor Kouf magitor, Celaldur dy Nesh, az Árnyak kiképzője, és Moilia Goatleaf, az egyik vadász vágott neki a rengetegnek, a GEF, a Sivatag Árnyai, és a Shayelle Amazonklán tagjai között. Soha még ilyen méretű, és ilyen nyilvánosságú akcióban korábban nem vettek részt a Vadászok Szövetsége tagjai. Számos kaland, visszavert támadás, elszabadult szekér, és egyéb bonyodalmak után a karaván szerencsésen visszajutott Távolrévbe, és leszállította a meszet a fertőtlenítéshez. A város megmenekült a járványveszélytől, a Vadászok pedig visszatértek az otthonukba, a jól végzett munka felett érzett elégedettséggel a szívükben.

Amíg a Vadászok a jól megérdemelt nyugalmukat élvezték a kastélyrom hűvös csendjében, Távolrévben zajlottak az események. Nem kívánok erről hosszabban regélni, nyájas olvasó, mivel hőseimet ezek az események csak távolabbról érintették, vagy sehogy. A Vadászok nem folytak bele sem az árvíz levonultával megkezdődött ünnepségekbe, a Kisasszony-ligetben, sem pedig a Városháza előtt tartott tüntetésekbe, amelyek során a város szegényei követelték, hogy meghallgattassanak.

A megváltozott belső és külső hatalmi helyzet azonban úgy hozta, hogy a Vadászok feladni kényszerültek a régi otthonukat. Ahogy Távolrév egyre inkább az erejére talált, és ahogy a Vadászok is egyre jobban részesültek a hatalomból, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a kastélyrom, ami még a kirajzó szörnyek ellen védelmet nyújtott a számukra, már nem lesz elegendő, ha komolyabb erők támadnának ellenük. Akkoriban vált egyre szorosabbá az együttműködésük a Falkával, valamint a szenátusban szintén jelen levő de Lauron nemesi házzal, így nem volt nehéz eldönteniük: költözzenek közös, jól védhető otthonba. Csatlakozott a társasághoz még az Árnyas erdő egy további klánja, a lovasságukról híres Sivatag Árnyai, és a felderítőik találtak egy különleges helyet, ami ugyan távol esett a várostól, de kiválóan védhetőnek tűnt. Ez volt a Vörös Erőd.

A Vadászok Szövetsége az erőd keleti oldalát kapta meg; a délit a Sivatag Árnyai, a nyugatit a de Lauron ház, az északit pedig a Globalis Exescitus – Falka foglalta el. Vadászok, amennyire tudták, igyekeztek megőrizni az egykori otthonuk vonásait, kényelmi és praktikus jellemzőit. Így lett az új területen új Vadászbástya, a klán elfoglalta az erőd alatt húzódó kazamatarendszert, lakosztályokat alakítottak ki, vívóterem és kocsiszín épült a harcosok és hátasaik szolgálatára. A Vadászok kezelték az erőd klánjai és az idetévedő, megfáradt utazók által is használt fogadót, a Zordon Végső Menedékét, amiben a jó ételek és italok mellett egy termálfürdő is szolgálta a vendégek kényelmét. A gyakorlatozásban, munkában, vagy harcban megfáradt Vadászok gyakorta fordultak meg ebben a fürdőben; fürdőzésük nem egyszer vált jókedvű, pikáns csatározássá – a többi vendég nagy megrökönyödésére, és a résztvevők legnagyobb gyönyörűségére.

Az élet hamarosan igazolta, hogy bölcs döntés volt jól védhető helyet választani maguknak: az Árnyas erdőben bóklászó szörnyek csakhamar megjelentek, hogy nemtetszésüket fejezzék ki az új szomszédság miatt. Az első alkalommal egy troll döntött úgy, hogy a vacsoráját a vérszínű falak között szerzi meg; az ő harci bömbölésére került elő egy csapat, méretben kisebb féreg is, közöttük egy goblin sámánnal, aki mágikus támadást is indított a falakat védők ellen. De a jól felkészült harcos és a jól kovácsolt acél ellen a mágiával sem érhettek eredményt. A védők soraiban ott harcolt Ruphus, a Vadászok fél-ork csaposa, Darzack Grotan, Grengor Kryel és az ekkor már méregmesterként, magitori rangban szolgáló Moilia Goatleaf is. A támadást sikeresen visszaverték; és az erdő falán tátongó, hatalmas lyukat leszámítva – amit hamarosan befoltoztak a szorgos kezek – komolyabb sérülés nem is esett.

Ekkorra esett az az időszak, amikor Hamtor Kouf magitort egyéb kötelezettségei megakadályozták abban, hogy a szenátori feladatainak eleget tegyen. A helyét a szenátusban Moilia Goatleaf vette át; és bár egynémely kritikus hangok már felszólaltak, az eredetileg Vitor Mordonnak megszavazott mandátum sorozatos örökölgetése ügyében, de a Vadászok egyre növekvő tekintélye, és a szenátusban mind dominánsabb szerepet nyerő Aidan Scorpione hatalma gyorsan elhallgattatta ezeket a hangokat.

Az erőd második ostroma sem késett már sokáig, amikor már két goblin sámán támadott, egy óriás, és több kisebb szörny kíséretében. De a négy, harcias klán tagjai ezúttal sem késlekedtek a válasszal: heves csatározások után a túlélő ostromlók véres fejjel visszavonultak. Ebben a védekezésben a Vadászok közül Celaldur dy Nesh, Hamtor Kouf, Mel von Herschel, és a mágiatudó Nathen Faggus vettek részt.

A klán nem csak hatalomban, hanem számban is derekasan gyarapodék ezekben az időkben: számos remek, új harcos csatlakozott hozzájuk, köztük volt, akinek egészen gyorsan egészen magas rangra sikerült emelkednie, mint például a Symoren La Gorra nevezetű úriembernek, aki hamarosan az Első Árny, és a klánvezér, Samuel de Layola jobbkeze lett. És hosszú idő után először, kisgyermekkel is gyarapodott a klán: megszületett a fegyvermester, Zewir yd Agron, és hitvese, az akkor már a mágia titkait kutató Oura gyermeke, Lyassar.

És erre az időszakra esett az is, hogy a furmányos észjárású gnóm vezér úgy döntött: a Vadászok nem kívánják tovább teljes odaadással kísérgetni az immáron királlyá koronázott Aidan Scorpionét a rend és a törvény túlságosan szem előtt levő, és túlságosan sok kötöttséget jelentő útján, hanem elkezdik megkeresni a saját, magán-útjaikat Távolrév örökké zsongó hangyabolyában. Ezért aztán előbb a Városháza, majd pedig, rá néhány nappal, az attól nem messze levő Védelmezők kaszárnyáinak falán jelentek meg vérrel mázolt szövegek, gyakorlatilag a tehetetlen őrség orra előtt. Az előbbin a “ A VÉDELMEZŐK NEM HAJTANAK FEJET A TÖRVÉNYTELEN KIRÁLY ELŐTT “, az utóbbin a ”A GÁRDA NEM TŰRI A ZENDÜLŐKET”.

Abban a roppant kényes és kihegyezett helyzetben, amikor a Vörös Király a hatalma megszilárdításáért küzdött, fegyverrel és a lakosok lelkében is; amely harcnak az egyik fontos szereplői éppen a Királyi Városőrség tagjaiként szolgáló Védelmezők, nagy ellenlábasai pedig a még mindig az Invictusokra felesküdő Királyi Gárda voltak, el lehet képzelni, hogy mekkora kavarodást, bizalmatlanságot, és bizonytalanságot keltettek ezek a feliratok. Hogy ki is pingálá ezeket a falakra, senki nem sejtette. Senki, csak az égiek… valamint Samuel de Layola és Zewir yd Agron, akik elégedetten tértek haza, miután a vérrel telt vödröktől megszabadulának valami alkalmatos helyen. Pedig a második alkalommal, a Védelmezők kaszárnyájánál nem egyszerű sétáról volt szó; a városőrség harcias tagjai jobban őrizték az épületüket, mint a Városháza bamba személyzete. A gnóm mestervadász és a fegyvermester harcba keveredett a Védelmezők négy harcosával, de sikerült kivágniuk magukat a csávából: végezetül akadálytalanul távozni tudának.

Nem úgy, mint legközelebb, amikor is a kikötőben akadt össze Samuel De Layola és az Első Árny, Symoren La Gorra, egy kötekedő alakkal, aki ellen természetesen megvédelmezte magát a Vadászok Szövetsége két kiváló harcosa. Az éppen arra őrjáratozó Királyi Gárda osztaga ugyanis mindannyiukat bűnözőnek minősítette, és a Wylned Slinn – immáron kapitány – vezette egység a Gárda fogdájába kísérte a Vadászok két vezetőjét. Ismerős a név, nyájas hallgatóim? Nem véletlenül… ezen tiszt vala az is, aki Zewir yd Agronnal összeakaszkodott annakidején. Samuel mester és Symoren La Gorra hosszú napokat töltöttek a Királyi Gárda fogdájában, mire végre elérték, hogy az akkorra már semmiféle hivatalos hatalmat nem birtokló Gárda átadja őket a Királyi Városőrség egyik egységének, amelyet a Védelmezők tagjai alkottak. A mestervadászt és az Első Árnyat a Királyi Palotába kísérték, ahol hosszú, és meglehetősen kellemetlen beszélgetés várt vala rájuk Aidan Scorpionéval, a királlyal.

A jó szövetségi viszony, és a Vadászok korábbi, a hatalma megerősítésében nyújtott segítsége okán a király – a saját értelmezése szerint – kegyelmet és belátást gyakorolt, amikor is négyszázezer arany óvadék ellenében elengedé Samuel De Layolát és Symoren La Gorrat. Lehet, hogy a felséges úr úgy vélte, hogy kegyet gyakorolt. De a Vadászok lelke sértett tűzben égett, amit még tetézett is a hatalmas anyagi veszteség – hiszen az óvadékot csak azok után kaphatta vissza a klán, hogy a királyi bíróság ártatlannak nyilvánította a két, úgynevezett vádlottat. De mivel ekkoriban nem vala még királyi bíróság, egyetlen bíra sem lett kijelölve, az árnybírák pedig, a korábbi korok igazságosztói, már régen eltűntek az idő bugyraiban, meglehetősen hosszú és bonyodalmas eljárásra számíthattak a Vadászok vezetői. Samuel De Layola megfogadta, hogy nem hagyják ennyiben; Wylned Slinn és a Királyi Gárda fizetni fog a Vadászok Szövetsége sorozatos zaklatásáért.

A fogadalom megtétetett, de az idők szava egyelőre mást követelt: közben közeledett vala az Orkvonulás hava az évnek, amikor is a Vaspajzs hegység és az Árnyas erdő mindenféle-fajta szörnyei, férgei, és egyéb rusnyaságai megindulnak a meleget és biztonságot kínáló síkságok felé. Az Érkezők valamennyi városa, így Távolrév is nagy veszélybe kerüle a vándorló szörnyek hordáinak várható rohamai miatt. Kétségbeesett erőfeszítésekkel indult meg a nyersanyagok gyűjtése a barikádokhoz, barikádok építése, valamint – később – a harc a hordák ellen. Korábbi, külön-utas törekvései ellenére a Vadászok Szövetsége fényes bizonyítékát adá annak, hogy közös vész esetén a szívén tudja viselni a közös érdekeket is: kétszáz szekérnyi fával, háromszáztíz szekérnyi agyaggal, és tizenöt szekérnyi vassal járultak hozzá a várost védő barikádok felépítéséhez; valamint száz mérőnyi esszenciával a sziklaöbli járvány megfékezéséhez nyújtott távolrévi segélyadományhoz. Az őrködésből is derekasan kivették a részüket a Vadászok harcosai: Samuel de Layola vezetésével Aleysha, Dar Dunegall, Lionel Claw, Malferan, Zewir yd Agron és Zeyeda hullatták vérüket a város védelmében. Az elf Vadász, Aleysha, még a klánvezér életét is megmentette, amikor elébe vetődött egy, kissé bizonytalan kezű védő által elhajított kő elől.

Amint a külső veszély, a szörnyek vonuló hordája elvonula, az Érkezők visszatértek ahhoz a foglalatosságukhoz, amelyhez a legjobban értenek, és a leginkább kedvelnek: az egymással való viszálykodáshoz. Az új hó a Vörös Király nagyszabású akcióját hozta az egyik nagy ellenlábasa, a Jack Al nagymester vezette Sötét Megváltók ellen. És bár a Vadászok Szövetsége vezére korábban már félre-félrehúzott, hogy a klán saját érdekeit szolgálja a szövetségen túl, vagy azon kívül, most habozás nélkül állott a szövetséges Falka, és Aidan Scorpione szolgálatára. A szorgalmatosságban – a fegyelmen és a kötelességtudaton túl – serkentette őket az a nagyvonalú részesedés, amit a Sötét Megváltók híresen gazdag kincstárából várhattak.

A büntető hadjárat győzedelmeskedett. És bár a résztvevők mind vitéz harcosok valának – a Vadászok Szövetsége részéről, Samuel De Layola vezényletével Aleysha, Oura yd Agron, Symoren La Gorra, Vordox Talas Ve Caivo, Roussel Myers, Hamtor Kouf, és Dar Dunegall – a fényes győzelmet mégsem a fegyvereik ereje, vagy az elszántságuk, hanem az a tény hozta, hogy a Sötét Megváltók elfutottak a harc elől, gyáván otthagyva a rendházukat, és minden ingóságukat. A klán pénztárát még korábban megpróbálta Jack Al nagymester átmenteni a Dagon hajósaihoz, de amikor Samuel De Layola megjelent a királyi felhatalmazással a kikötőben, a hajósok minden vita nélkül átadták a több mint négymillió aranyat a gnóm mestervadásznak. A Vadászok Szövetsége részesedése a zsákmányból több százezer aranyra rúgott. Nem rossz ár, különösen ahhoz képest, hogy a kardjukat sem kellett a hüvelyéből kihúzniuk. Illetve, amiért ki kellett, az nem tartozott szorosan az ostromhoz, és mindjárt rá is térek, nyájas hallgatóim.

A Sötét Megváltók elleni megtorló hadjárat számos, az akcióban részt nem vevő nézőt vonzott, ahogyan a keselyűket, és más dögevőket is vonzza, amikor két nagy, erős jószág viaskodik. Ilyetén került oda nézelődni a Királyi Gárda kapitánya, Wylned Slinn is. Amikor Samuel De Layola észrevevé az egyik saroknál ácsorgó gárdistát, habozás nélkül kiadta a parancsot a Vadászoknak: elfogni az elfet! A király személyes serege szerepében tetszelgő Falkások egyike ugyan megpróbálta megakadályozni a mestervadászt és a csapatát abban, hogy elhurcolják a Királyi Gárda kapitányát a helyszínről, de a próbálkozását nem koronázta siker. Wylned Slinnt a Vörös Erődbe tessékelték, és hamarost már a Vadászok kínzókamrájában merenghetett sorsa rosszabbra fordulásán.

És ez az a pillanat, nyájas hallgatóság, amikor is a dolgok felgyorsulának, de oly módon, ahogyan a fékevesztett szekér gyorsul fel a Kopár-hegy lejtőjén. Ez volt az az esemény, ami régi barátságok és szövetségek széjjelszakadását hozta, amikor is elvált a pelyva az ocsútól, egyszeriben különvált a klán jól felfogott érdeke a korábbi jófiús, nagyvilág viselkedéstől. A szenátusban szereplő, rendfenntartó szerepet vállaló, a király hatalmát támogató Vadászok eltűntek, ahogyan a kámfor illan el a tűző déli napon. Maradt egy csapat elszánt fejvadász, akik bármi áron, tűzön-vízen át, bárki, akár a saját életük árán is elégtételt akarának venni az őket ért sérelmeken – és ellenükben pedig az egész világ, élén a királlyal, Távolrév szenátusával, a Vörös Erőd másik három klánjával, és a Királyi Gárdával.

Először a szavak ideje következett. Előbb Aiwe-Vile de Lauron bárónő, szenátor érkezett a Vadászbástyába, majd pedig maga Aidan Scorpione, a király. Az egyeztetések nem fordultak igazán jó irányba, így Samuel De Layola egy gyors elhatározással túszul ejté mind a bárónőt, mind pedig a királyt. A pecsét feltöretett, amit hosszú évek baráti együttműködése rakott a két klán közötti kapocsra; innentől nem volt visszaút: diadal, vagy halál.

Az első órákban nem is nagyon lehetett eldönteni, hogy melyik oldalra billen majd el a mérleg. A tanyájuk elhelyezkedése miatt a Vadászok csapdában valának, hiszen kifelé csak négy, felpaprikázott klán harcosain keresztül vezetett az út, titkos kijáratuk pedig nem nyílt a Vörös Erődnek helyet adó kősziklában. Csapdában voltak, de nem védtelenül. Odabent Lionel Claw, Cathald La Gorra, Symoren La Gorra fivére, Dralena Khashar, az Éjvadászok mestere, Candana, a mélyvörös hajú szépség, Moilia Goatleaf, a méregmester, Zeyeda, és Roussel Myers várták a támadást, egy mérgekkel is preparált barikád mögött, talpig fegyverben. Samuel De Layola, Symoren La Gorra, Zewir yd Agron, Malferan, és a fél-ork Ruphus pedig a kazamatákba húzódtak, hogy Wylned Slinnel még befejezhessék a leszámolást. Odakintről pedig erősítést vártak: Nathen Faggus, a klán mágusa vezetésével a kalózokból és a Család harcosaiból verbuvált, elszánt csapat tartott a bent rekedtek megsegítésére.

Közben több, nem várt esemény tarkítá mind a védekezők, mind pedig az ostromlók életét. Először is, eltűnt Aiwe-Vile de Lauron, aki jóval később, az erődtől jóval távolabb, jószerével sértetlenül bukkana fel, és soha, semmilyen értelmes magyarázatot nem ada a túléléséről. Másrészről, Aidan Scorpione – harcos famíliájához és hírnevéhez méltóan – nem várta tétlenül, hogy bábként kezeljék, hanem nekitámadott az őt őrző Vadászoknak. Nagy küzdelem kezdődött, amelyben a Vörös Király keményen harcolt, de nem győzedelmeskedhetett a Vadászok harcosai ellenében. Egy hatalmas bunkó ütése nyomán a feje úgy loccsant szét, mint az érett dinnye az új kenyér mulatságán. A Vadászok támogatására érkezett nagyhatalmú mágus, Kagarh de Lauron nekikezdett a varázslatnak, amivel lelketlen, és akarat nélküli bábként feltámaszthatta volna a királyt, hogy onnantól az ő akaratát végrehajtva, kivigye vele a Vadászokat a Vörös Erődből.

De nem csak ő varázsolt; varázsoltak a támadók is. A támadó seregek parancsnokai a legerősebb, legvadabb harcosaikat, és a leghatalmasabb mágusaikat hozták magukkal, és mindet a lehető legdurvább támadásra utasították. A túlélők azt regélték, hogy a támadó sereg egyik mágusa a magmát hívta elő a földből, méghozzá kétszer, egymás után. A mágia ezen tobzódását már az édes anyaföld sem viselte tovább: a Vörös Erőd alatt megnyílt a föld, forró láva és mérges gázok törtek elő, és egy új tűzhányó emelkedett ki a mélyből. Nem hiszel a szavaimnak, nyájas hallgató? Akkor lovagolj ki Távolrévtől olyan egynapi járóföldre, Ötbánya felé, és a Vaspajzs-hegység nyúlványát te magad is megláthatod azt a hatalmas bazalt hegyet, amelyből még mindig kiállnak az egykori erőd tornyai.

Sok jó Vadász sírja lett az a bazalt tömb. Samuel De Layola, Zewir yd Agron, Symoren La Gorra, Ruphus, Candana, Dralena Khashar, Moilia Goatleaf, Zeyeda, Iraetyrriara, Lionel Claw, Jó néni, Malferan, Cathald La Gorra – mind-mind a forró láva és a mérges gázok áldozatává váltak.

A közvélekedés úgy tartja, hogy a Vadászok Szövetsége megszűnt létezni. Bár egyes, sokat tudó pletykák regélnek arról, hogy a Vörös Erőd poklát rejtélyes módon túlélő Aiwe-Vile de Lauron bárónő kapott egy titokzatos levelet a Vadászok új vezetőjétől, a nagyon tájékozottak azt is tudni vélik, hogy az elhunyt fegyvermester, Zewir yd Agron rokonai ragadták magukhoz a klán vezetését, de ezekre az égadta világon semmiféle bizonyíték nincsen. Susognak egy elhagyatott udvarházról is, az Árnyas erdőben, néhány óra járásra a várostól, de sose találkozám még senkivel, nyájas hallgatók, aki látta is volna a saját szemével azt. Csak szaladgáló, fontoskodó városi hivatalnokok, a hatalmuk romjaihoz görcsösen ragaszkodó, levitézlett szenátorok, káosz és bizonytalanság van. Minden más csak legenda, mese, higgyetek nekem! És ha esetleg arra gondolnál, nyájas hallgatóm, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és utána kívánnál nézni annak, hogy mi is igaz mindebből, óva intenélek tégedet. Mindez csak mese, szép, hosszú, lélekemelő – de mese. És jaj annak a botornak, aki arra vetemedik, hogy a mesék igazát kutassa...

 

Írta: a mi egyetlen drága Moiliánk